Hétről-hétre/ Megszületett!!!

Szoktam visszanézni régi bejegyzéseimet, mert jó nosztalgiázni, és egyik alkalommal ezen akadt meg a szemem, mit is írtam 9 hónappal ezelőtt ebben a bejegyzésben. Az első bekezdés utolsó soraira gondolok....
"Nem tudom miért, de valahogy most tényleg nagyon várom a tavaszt, a meleget, a változást, pedig én beszéltem arról, hogy minden évszak gyönyörű és imádom. Lehet, hogy vár valami új, amiről nem tudok még, de belül érzem? Jó lenne...."

Ha nagyon reméltem is, hogy az egyik ilyen lehetséges "változás" az lesz, hogy kisbabánk lesz megint, nem gondoltam volna, hogy meg is történik.

Egy kis előzmény:
a 36. heti pocifotónál mondtam, hogy nagyon remélem hogy kijön előbb, hogy minden bajom van, és nem tudom, hogy én vagyok-e az egyetlen példa arra, hogy a szülés előtti tipikus jelek, van, hogy semmi sem érnek. Mert az hagyján, hogy úton-útfélen "megszólták" pocakom méretét, és már jóval előbb mindenki szülni küldött volna, de cipelni, elviselni a kemény jóslókat és stb stb, nagyon nehéz volt.
Többnyire elmondtam mindenkinek, hogy nem az a bajom, hogy nekem is ki kell bírni az utolsó nehéz hónapot, és persze, hogy jobb lenne túl lenni rajta előbb de: a baba óriási, és ahogy telik az idő, egyre nagyon esélye van a császárnak, vagy az attól való félelmem bekövetkezésének, hogy jó-jó, elkezdek vajúdni és akár még a kitolásig is eljutunk, de beszorul. Vagy szanaszét szakadok. Merthogy Nimródot is jó fél kilóval elmérték már szülés előtt. Na és ott a heg, annak szétválásától az elején nagyon féltem.
Bár ennek vastagsága negatív irányban nem változott a hetek múlásával, így ez a félelmem már el is múlt, de a többi még ott volt.
Betöltöttem a 36. hetet és rögtön a hétvégén egy szombati este 2 órán keresztül olyan jó igazi fájások jöttek. Már kezdtem örülni, persze beleélni magamat nem és gondoltam, ha alvással elmúlik, akkor csak jósló volt. Elmúlt. Hála égnek (akkor így éreztem), nyoma már rögtön volt, a hétfői doki látogatásnál  jó híreket kaptam, hogy alakult a dolog. A következő hét is hasonló jóslókkal, alig alvásokkal telt, majd jött megint a hétvége.
37. hetes kismama voltam és a szombati éjjel egy borzasztó rosszullét jött rám. A vérnyomásom itthon eddig mindig nagyon jó volt (6. héttől mértem napi 3x, mert Nimróddal jó korán felkúszott és napi 4 szem gyógyszerrel is épp hogy a határértéken tudtuk tartani). Este egy kicsit felment, és jött a szokásos fulladásos mizéria. A baba volt, hogy úgy helyezkedett odabent, hogy elnyomott valamit, amitől alig kaptam levegőt és felszökött a pulzusom rettenetesen. Általában sikerült ezt az ijedséget kordában tartani (olyan, mint a pánik betegség, de ez most nem az volt), de akkor este nem. A halálfélelem nem kifejezés. Persze pont este 10kor jött rám, és végül annyira szarul lettem, hogy gyors telefon a mamámnak, hogy jöjjön vigyázni Nimródra és száguldottunk a kórházba. A kórházban néztek vérnyomást, adtak gyógyszert, néztek NST-t (baba szívhangja), azon kívül, hogy szegény bébimnek is felment kicsit a pulzusa az átlagostól, neki semmi baja volt. A terhességi toxémiát is kizárták, így végül éjfélkor jöhettünk haza egy Betaloccos recepttel a kezünkben (a pulzus számra írták fel).
Hétfőn megint jó híreket kaptam,a bébi lejjebb ment, tovább nyílt a méhszáj és jó magas lett a vérnyomásom. Erre is gyógyszer már. Csütörtökön kórházba mentünk ellenőrzésre-mert dokim nagyon aggódós- itt minden ok volt, leszámítva, hogy a vérnyomásom megint nagyon magas lett a gyógyszer ellenére. Befektetett biztonsági okokból, közben betöltöttem a 38. hetet is. Jóslók továbbra is voltak.
Hétfőn végül haza mehettem, mert beállt a vérnyomás a gyógyszerre jó értékekre és velünk is minden ok volt. Innentől kezdve 2 naponta jártam vagy dokihoz, vagy a kórházba. Minden értékünk rendben volt.
Betöltöttem a 39. hetet is, és a következő vasárnap megint jött a rosszullét. De legyűrtem. Minden nap jött, legyűrtem. Következő szerdán menni kellett megint a dokihoz, és akkor kora du kezdődő rosszullétet már estére sem sikerült legyűrni, már úgy mentünk a dokihoz, hogy nagyon nem vagyok jól. Ott egy gyors szívhang csekkolás és méhszáj ellenőrzés után rögtön küldött a kórházba. Nagyon nem bántam, egyrészt utána pénteken úgyis be kellett volna feküdni, ha csak meg nem született volna-a magas vérnyomás miatt- és már nem éreztem elég biztonságban magamat otthon. Ha bármi lett volna, ugye...

Felirat hozzáadása

És akkor elkezdődött....
Beértem a kórházba, apa haza Nimróddal, hogy jönnek rá itthon vigyázni és utána hozza be a cuccomat. Ugyanabba a szobába kerültem (csak másik ágyra), mint előtte másfél héttel a vérnyomás miatt voltam :D (sőt, ugyanabba a számúba, mint anno Nimróddal, csak másik jelűbe most).
Felvétel ugye automatikusan az NST-vel kezdődött, babával minden ok, és az akkor elkezdődött 10 perces fájásokat már a gép is mutatta. Na innentől kezdve folyamatosan voltak fájások. Éjjel elég jól aludtam, bár még egy mini rosszullét jött rám elalvás előtt és fel-felkeltettek a fájások, de változás nem történt.
Másnap kötelező uh-n a szonográfus 3600 gr-nak saccolta a bébimet. Elég hihetetlennek tűnt, főleg a korábbi értékek alapján-amikor még jóval kisebb volt,normálisan megmérhető és akkor volt 2-3 héttel nagyobb méretű korához képest...
A fájások átmentek 5 percesekbe, már jobban is fájtak, de sajna még mindig nem sikerült áttérnünk a bűvös 2 ujjnyira, amikortól lehet szülni. A dokim csak annyit tudott mondani, legyek türelmes :D hát tudok mást tenni? :D
Érdekes, mert úgy éreztem, hogy jobban bírom a fájásokat, mint anno Nimróddal. Vele tök ugyanez volt. Befeküdtem a kiírás napján a vérnyomás miatt, aznap jöttek a fájások, eléggé fájtak, de csak másnap reggel 6-ra sikerült a 2 ujjnyit produkálni. Addig persze eléggé kifáradtam, mert pihenni rendesen nem lehetett.
Már mindenki nekünk drukkolt, az összes nővérke és szülésznő, annyit jártam ebbe a kórházba az egy hónap alatt, hogy névről és arcról is megismertek....
Eltelt a csütörtök, jött a péntek, én pedig jól betöltöttem a 40. hetet. SENKI  és ÉN SEM sosem gondoltuk volna, hogy kihúzzuk eddig. A fájások kicsit sűrűsödtek, de most már tényleg nagyon fájtak. Délelőtt egy icipici változást történt, de még mindig nem volt 2 ujjnyi. Várni kell estig.
Este fél8kor mentem hátra a szülőszobára, hogy MOST már tényleg nem bírom, a gép is mutatta a fájásokat, a doki "ámenje" hiányzott csak. Mondtam neki, hogy ha még mindig nincs változás, nem bírom, nem akarok többet vajúdni, 3 napja csinálom és nagyon elfáradtam.
De... SIKERÜLT. Mehetünk szülni! Gyors telefon apának, hogy jöhet, bár akkor már alig tudtam beszélni és menni a fájásoktól, de a cuccomat is nekem kellett egyedül hátra cipelni.
A burokrepesztés után már nem tudtam felkelni sem az ágyból, csak feküdtem, és szorítottam apa kezét minden fájásnál.
Azon imádkoztam minden nap a vége felétől, hogy legyen majd valami jel a vajúdás alatt, hogy nem fog menni a természetes szülés, úgy mint Nimródnál. Igaz nála a másfél napos szobában vajúdás és a jó pár órás vajúdás végére kezdett brutálisan lemenni a szívhang, és elfáradtunk mindketten, amiért végül meg kellett császározni, itt most a kistesónál fél órát sem kellett várni.
A szülésznő már szólt is a dokinak, hogy szedje össze a csapatot, mert az előzményekre való tekintettel kár engem kínozni,valszeg ugyanaz lesz a probléma.
Mindeközben nagyon gyorsan tágultam, és a fájások nagyon erősek lettek. A hegemet többször megnyomkodta nem fájt, viszont a vajúdás fájásból kezdett átmenni egy másik érzésbe.
A műtőben míg vártam, hogy összeálljon a csapat és végre belém szúrják a gerinces érzéstelenítőt, úgy éreztem, órák teltek el, holott csak kb 15 perc. Bent már tényleg csak annyit tudtam kinyögni minden fájásnál (ami bőven átment 1-2 percesbe), hogy a "hegem, a hegem", mert amit akkor éreztem...
Annyira jól esett, hogy mindenki, még a műtős férfi is szó szerint babusgatott, hogy mindjárt kezdjük, próbáltak kérdezgetni Nimródról stb. figyelem elterelőnek, és türelmesek voltak és a műtét alatt is nagyon érezhető volt ez a törődés.
A félelmem sajnos beigazolódott, a belső hegem, vagyis a méh hege teljesen szétvált, ezért volt az, hogy 3 napja a rendes fájások ellenére nem tágult a méhszáj gyorsan, de amit éreztem, az tényleg fájdalom volt és tulajdonképpen a magzatburok tartotta a babát már.(merthogy mindig elmondják, hogy sajnos azzal nem tudnak mit kezdeni, hogy anyukának mennyire fáj, ha nem tágul a méhszáj. Teljesen igazuk van egyébként, csak tényleg türelmesnek kell lenni ilyenkor és kitartani...) én meg azon drukkoltam, hogy folyjon el a magzatvíz, hát de jó, hogy nem történt...
A jelet megkaptuk, mert a szívhang lecsökkent, és többszörösen hála Istennek, hogy megműtöttek, mert a baba óriási lett, nem fért volna ki, és a szétvált méhemtől kitolni sem tudtam volna... El sem tudom képzelni mi lett volna velünk...
Megszületett!
A műtét alatt a fejem annyira fájt, nagyon kimerültem a 3 nap alatt plusz az az extra intenzív 2 óra amikortól a szülőszobára kerültem, hogy elmondani sem tudom. A műtét után is mindent produkáltam amit csak ilyenkor a nagykönyv szerint lehet: extra remegés (nem fáztam, remegtem), sokáig tartó zsibbadás, hányinger, majd éhség stb stb.


Ami utána volt...
A többszörös császáros anyukáktól hallottam, hogy valahogy könnyebb a felépülés többedik császár után. Ezt teljesen aláírom: sokkal jobban fáj, de valahogy gyorsabban helyre rázódtam. Persze ezt is baromira akarni kell, és gyakorolni, mert ennek a műtétnek pont az a jó, hogy az ember "kínozza magát". Felül, sétál picit, gyakorol és kibír.
Az utófájások is tényleg sokkal jobban fájnak többedik gyerek után, szoptatás alatt az első 2 napban komolyan úgy fájt, hogy lélegeznem kellett és kivárni :D persze kutyafüle volt ahhoz képest, amikor az ember benne van a sűrűjében.
Kétszeresen rácáfoltam arra a sztereótípiára, miszerint császáros szülés után nehezebben indul be a tej. Már másnap mellre raktam Vincét, és 3. napra annyi tejem lett, hogy kezdődött ami Nimróddal: csomók, kőkemény mellek és hogy muszáj vagyok fejni. Persze ez rátesz egy lapáttal, hogy egyáltalán nem tartok be ilyen x óránkénti evés elvet (hála égnek ezzel a gyerekdokinéni is egyetért), ez Nimródnál is bevált, mivel mindkét gyerekem ahogy a szájában érezte a rendes tejet (nem az elő tejet) fanyarodva tolja ki a cumisüveget és nem hajlandó vizet inni. Engem pedig nem zavar, hogy hol csak néhány kortyot, hol rendes nagy adagokat eszik a babám. Ez az időszak is olyan hamar elmúlik, és hol emlékszem már arra, milyen nehéz vagy fárasztó volt anno... sehol :).
Szóval a Holstein-fríz kutyafüle hozzám képest :D sőt, a védőnéni is megállapította: úgy látszik, ilyen jól tejelő vagyok :D (merthogy semmilyen praktikát és extrát nem kell ehhez bevetnem hála Istennek...) :D

Hát....eddig mindkét szülésem egy, hogy is mondjam, na szóval jól megkínoztak. Utóbbinál annyi szurit is kaptam egyéb okokból, hogy csupa lyuk vagyok (de legalább most rendesen letesztelték, hogy tényleg penicilin érzékeny vagyok).

A 3., esetleg ha lesz vagy lehet 4. gyerekemet már tuti programozott császárral hozom világra. Kétszer is megpróbáltam, böcsülettel ezt a vajúdást és természetes szülést, nekem sajnos nem megy. Nem is akarok már 'kísérletezni'. Egyébként is mostanra tettem túl magam ezen a lelki mizérián, hogy ki-mit gondol vagy nem gondol azokról, akik csak császárral tudnak szülni. Az életben senkit sem érdekel, ki hogy jött a világra :).

Szóval itt ez a kismanó nekünk,Nimród is igazán imádja és babusgatja, gyönyörű, most már két gyönyörű gyerekünk van, és minden közhely nélkül azt tudom mondani, hogy megérte az akármilyen szenvedés és fájdalom értük, mert mindkettő egy csoda. <3<3<3<3